A kisgyermekkor egyik legnagyobb kihívása – a szülő és a gyermek számára egyaránt – az önállóság megtalálása. Miközben természetes, hogy a szülő szeretné biztonságban tudni gyermekét, a túlóvás vagy éppen a túlzott elvárások sokszor éppen az ellenkező hatást váltják ki: szorongást, dühöt, visszahúzódást. Az autonómia érzése alapvető emberi szükséglet. Egy kisgyermek akkor érzi magát biztonságban, ha van mozgástere, ha kipróbálhatja magát, ha uralhat bizonyos helyzeteket. Ebből tanulja meg, hogy képes befolyásolni a világot maga körül – és ebből épül fel lassan az önbizalma is.[1]

A próbálkozás jogát nem lehet elvenni

Az önállóságot nem lehet „elvárni” – hagyni kell, hogy kialakuljon. Már egészen kicsi korban is megjelenik az igény az egyedüllétre, a felfedezésre, az önálló cselekvésre. Ha ilyenkor a gyermek támogatást kap, ha nem sietnek azonnal közbelépni, amikor valami nem sikerül, akkor megtanulja: a próbálkozás természetes, a hiba nem tragédia. És ami talán ennél is fontosabb: megtapasztalja, hogy örömet lehet találni a felfedezésben, hogy van, amit ő maga is képes megoldani.

Amikor egy gyerek megtanulja egyedül felvenni a cipőjét, elrakni a játékait, kezet mosni, vagy önállóan elaludni, valójában azt tanulja meg: képes hatással lenni a saját életére. Mindez nemcsak a gyakorlati készségeit fejleszti, hanem megalapozza az önbizalmat, az érzelmi stabilitást is. És közben megtapasztalja azt is, milyen érzés elrontani valamit – majd újra megpróbálni.

Rutin, ami megtart

A napirend a kisgyermekkor egyik legfontosabb kapaszkodója. A kiszámíthatóság megnyugtatja a gyereket, és lehetővé teszi, hogy az egyes tevékenységeket önállóan is végre tudja hajtani. Ha tudja, hogy reggel ébredés után öltözés következik, majd fogmosás és reggeli, egy idő után önállóan is követni tudja ezeket a lépéseket.[2] Nem a szülői utasításra reagál, hanem a belső ritmusra. És ez már az önállóság kezdete.

Az esti rutin épp ilyen fontos. A saját ruháinak elpakolása, az esti meséhez való leülés, a saját ágyba bújás – ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerek megtanulja: bizonyos dolgokért ő maga felel. Nem kell mindezt tökéletesen csinálni. A lényeg az, hogy legyen lehetősége megpróbálni, újra és újra. És persze az is, hogy ott legyen a szülő, aki bátorít, aki nem siet elvégezni helyette, hanem türelmesen végigkíséri ebben a tanulási folyamatban.

A hiba nem ellenség

A próbálkozás és a hiba elengedhetetlen része a fejlődésnek – ezt szülőként nem mindig könnyű elfogadni. Látjuk, hogy szenved, hogy frusztrált, hogy dühös, ha valami nem megy. Ilyenkor természetes lenne közbelépni, de hosszú távon sokkal többet adunk, ha türelmesen kivárjuk, és csak akkor segítünk, ha valóban szükséges. A hibákból tanulunk. A kudarc a legjobb tanító – de csak akkor, ha nem jár együtt megszégyenítéssel vagy túlzott elvárásokkal.[3]

A frusztráció önmagában nem rossz dolog. Sőt. Megtanít a kitartásra, az érzelemszabályozásra, a problémamegoldásra. Ha egy kisgyerek azt éli meg, hogy az érzéseit elfogadják, nem bagatellizálják, akkor megtanulja kezelni őket. Egy egyszerű mondat – „Tudom, hogy ez most nehéz, de próbáljuk meg együtt” – máris biztonságot ad. A gyermek érzi, hogy mellette állunk, de nem vesszük ki a kezéből a lehetőséget.

Az elvárás önmagában nem probléma – a mérték igen

Sokszor hallani, hogy a mai gyerekek túlterheltek, agyonhajszoltak. De vajon az elvárásokkal van a gond – vagy azzal, ha nem figyelünk a határaikra? Elvárásra szükség van. A motiváció, a fejlődés egyik mozgatórugója. A baj ott kezdődik, amikor ezek az elvárások nem a gyermek életkorához vagy egyéni képességeihez igazodnak, hanem a szülő vágyaihoz, álmaihoz.

Egy ötévestől nem várhatjuk el, hogy önállóan, hibátlanul kezelje a napirendjét, hogy mindig szófogadó és rendezett legyen. [4]Mint ahogy azt sem, hogy edzésekre járjon, nyelvet tanuljon, és közben még a meséket is kívülről fújja. Vannak gyerekek, akik bírják a terhelést – de vannak, akik nem. És ezt nem lehet sablon alapján eldönteni.

A jelek sokfélék: ha a gyerek levert, kedvetlen, ha szorong, ha romlik a teljesítménye, ha nem akar reggel iskolába menni – ezek mind intő jelek lehetnek. Ilyenkor nem a gyereket kell megváltoztatni, hanem az elvárásokat. Lehet, hogy egy kis pihenő, néhány szüneteltetett különóra után újra feltöltődve tér vissza. De ha nem, akkor érdemes elengedni azt az álmot, amit mi szülőként a fejünkben építettünk fel.

Mit üzen a gyerek a viselkedésével?

A kisgyerek nem tudja elmondani, hogy túl sok. De megmutatja. A viselkedés változása mindig üzenet. Egy szülőnek pedig az a dolga, hogy észrevegye, és ne söpörje félre. Nem lehet mindig előre tudni, hol van a határ – de lehet figyelni. És lehet alkalmazkodni. A cél nem az, hogy a gyermek megfeleljen nekünk. Hanem az, hogy olyan környezetet teremtsünk, ahol kibontakozhat, ahol biztonságban hibázhat, és ahol megtapasztalhatja, milyen érzés önállónak lenni.[5]

A jövő nem attól lesz sikeres, hogy gyerekeink már ötévesen iskolásként viselkednek. Hanem attól, hogy felnőttként olyan önbizalommal, rugalmassággal és kitartással lépnek a világba, amit most, ebben a korai időszakban alapozunk meg nekik.

A beteggel, laikus fogyasztóval történt egyeztetést követően az Egészségügyi Szakember hozza meg a megfelelő kezelésről a döntést!

Kód: SUD-HU-00404                                                  Dátum: 2025.08.13.

[1] https://www.brendon.hu/az-onallosagra-neveles-biztonsagos-lepesei-blog-x-420

[2] https://www.babatalka.hu/onallosag_fejlesztese/

[3] https://kepmas.hu/hu/hogyan-neveljuk-onallosagra-gyerekunket

[4]